2009. március 8., vasárnap

Pannonwap II.

Megszületésem után, rögtön egy irodai nyomtatóba kerültem. 100-an voltunk ikertestvérek és közülünk már sokan elutaztak szerencsét próbálni. Volt aki felszólító üzenetet vitt magával, rá egykedvűen fújt a nyomtatónk, aki jó fejű volt, bár nem lézer. Sőt, egyszer egy unalmas áramszünet alkalmával elmesélte, hogy már szerelmes sorokat is sikerült neki írni. Fejből tudta, hát elmondta: - Kevésnek érzem azt, mit tőled kapok, pedig azt érzem, többet is akarhatok. Akarlak is a nap minden percében, de főleg akkor, mikor nem vagy velem. Hiányzol nekem! Mindez pirossal. Gyönyörű lehetett. Ilyesmiről álmodoztunk mindannyian, de hát ez egy iroda. Pannon iroda, férfiakkal és nőkkel, néha rántotthúsos szendvicsekkel. Már március volt, egyre többet sütött a nap, egyre fogyott előlem a testvér, éreztem lassan én következem. Nyomtatónk magához húzott és gyengéden átölelt, érzékien búgta a fülembe: - Ne félj kis szüzem! Szeretlek! Éreztem nedvesedem. Íródeákom feje lejjebb merészkedett, itt ott elidőzött kicsit, aprókat szuszogott, végül egy nagyot fújt. Hatalmas kattanással lökött el magától. Milyen jó volt. Nővéreim sorra rám hasaltak. Egy női kéz kék tetoválást kanyarított egyikőnk hasára és kettőbe hajtott mindannyiunkat. Egy bátyánkra bízott bennünket, belőle már korábban boríték lett. Mindenki őt ajánlotta. Így lett ő ajánlott. Félhomályban lapultunk sokáig. Zötykölődés és hideg. Ennyit éreztem csak napokig. Aztán meleg lett, meg zaj, irodai zaj. Mi csak vártunk, körülöttünk meg zajlott az élet. Aztán egy kulcs nyitotta meg az ajtót előttünk. Egy borostás ember arcát láttuk. Kék szeme volt, az arca picit gondterhelt, de azért mosolygós. Végre kiegyenesedhettünk. Olvasni kezdte üzenetünket, szeme cikázott a sorok között. Mikor hozzám érkezett már derűsebben nézett és egy nagyot sóhajtva szétnézett. Látszott rajta, megkönnyebbült. Ezek szerint jó hírt hoztunk és nem végezzük rögtön papírkosárban, mint annyi rokon. Maga mellé ültetett minket és már robogtunk is. Újra emberek közé kerültünk, az arc akit most láttunk, jóval öregebb volt, de a szeme neki is kéken csillogott. Ismét nyújtózkodhattunk. Rántott hús illata érződött, talán ebédidőben érkezhettünk. Az ember üveget szerelt a szeme elé, mely így még kékebb, még nagyobb lett. Gyorsan olvasott. Aztán felnevetett és elővette a telefonszámlára félretett pénzét. A fiatalemberre nézett és azt mondta: - Szerencsés nap ez a mai. Köszönöm fiam.- A fiatal így felelt: - Ne nekem köszönd, hanem írj egy levelet, én meg elküldöm a hölgynek aki aláírta a nevét! Mi bekerültünk egy lenyitható elejű kis szekrénybe, más fontos levelek közé. Még sokáig hallgattuk az öreg és a fiatal beszélgetését. Mindannyian boldogok voltunk.

2 megjegyzés:

jacint70 írta...

10 pont!

transporter írta...

Tisztelt Jácint!
Hányas a skála?